Az Európa-bajnoki selejtezőt követően máris megy az össznépi játék idehaza és a nagyvilágban (az utóbbi időben rettenetes eredményeket produkáló németek például a 2. kalapból az osztrákok mellett tőlünk tartanak) azzal kapcsolatban, hogy a december 2-i „főtáblás” sorsoláson melyik lenne a magyar labdarúgó-válogatottnak az ideális négyes, illetve melyik kvartettet illethetnénk a halálcsoport kifejezéssel. Az általam legjobban várt négyest viszont már biztosan nem lehet összehozni Hamburgban, és ebben a mi Litvánia, illetve Bulgária elleni döntetlenünk is „benne van”. Két győzelemmel ugyanis az első kalapban kaptuk volna helyet, és akkor – elméletben okvetlenül – Ausztriával (vagy Romániával), Szlovákiával (Szlovéniával, Horvátországgal) és Szerbiával (vagy sikeres pótselejtező esetén Ukrajnával) is egy csoportba kerülhetnénk. Lehetne egy közép-európai vagy Kárpát-medencei minitorna Németországban, aminek azért meglenne a maga diszkrét bája.
Úgy szeptembertől nézegettem, hogy a térségünkből vajon hány együttes ér célba a 2024-es Eb kvalifikációja során. Egyre csak nőtt a szám, és eljutottunk odáig, hogy ha jövő márciusban Ukrajna kiharcolja a részvételt, Magyarország és összes szomszédos állama ott lesz a kontinenstalálkozón.
Példa nélküli lenne. Más időkben, más (geo)politikai helyzetben már előfordult, hogy csak egy híja volt az ilyen jellegű futballtörténelemnek (legutóbb 1982-ben, amikor a mieink mellett Ausztria, valamint a legfiatalabbaknak már szinte ismeretlen Csehszlovákia, Jugoszlávia és Szovjetunió kvalifikált a vb-re, csak Románia nem), most viszont mindössze az ukránokon múlik, teljes lesz-e a térség jelenléte Németországban. Az esélyeket egyelőre kár latolgatni, a klasszikus hazai pálya előnyét az oroszok által indított háború miatt egyszer sem élvező ukránok még azt sem tudják, a playoff melyik ágára kerülnek, abban meg csak bizakodhatnak, hogy akkor nem kell akkora ellenszélben futballozniuk, mint az Olaszország elleni, mindent eldöntő találkozó finisében, midőn még legelvakultabb olasz drukker barátaim is tizenegyest „kiáltottak”, midőn Mihajlo Mudrik találkozott Francesco Acerbi lábával. Csak a meccset nem ők vezették, hanem a spanyol Jesús Gil Manzano…
Nagy-Britannia 1958-ban már átélte, milyen az, amikor a korona mind a négy „gyémántja”, Anglia, Észak-Írország, Skócia és Wales részt vesz világbajnokságon, a latin „hadak” (Spanyolország, Portugália, Franciaország, Olaszország) legutóbb az 1986-os vb-n voltak ott teljes létszámban (viszont nekik a kilencvenes években, majd az ezredfordulón megjelenő San Marino és Andorra miatt már esélyük sincs az újbóli teljességre), Észak-Európának sohasem jött össze a bravúr, Közép-Európa viszont megérkezett a küszöbére.
Ugyanakkor nem lenne újdonság, ha a térség csapatai egymással mérkőznének meg, erre volt már példa jócskán a múltban, csak nem válogatott, hanem klubszinten. John Gramlick, a Vienna Cricket and Football Club társalapítója már 1897-ben elindította a Habsburg Monarchia csapatainak a Challenge-kupát, amibe elsősorban a három metropolisz, Bécs, Budapest és Prága legjobbjait várta. Tíz kiírást ért meg a sorozat, a magyar együttesek közül a BTC, a MAC és a Ferencváros is döntőzött, utóbbi a két fináléjából az egyiket (az 1909-est a Wiener SC ellen) meg is nyerte. A Fradi volt az egyetlen nem osztrák győztese a Challenge-kupának!
Ezen sorozat „romjaiból” emelkedett ki idővel a Közép-európai Kupa (KK), amelyet több-kevesebb sikerrel 1927 és 1992 között rendeztek meg. A széria egyértelműen a két világháború között élte a virágkorát. Akkoriban magyar, osztrák, csehszlovák, olasz, sőt, olykor román, jugoszláv és svájci csapatok is szerepeltek benne. Ha figyelembe vesszük, hogy 1934-ben Olaszország–Csehszlovákia, négy évvel később pedig Olaszország–Magyarország vb-döntőt játszottak, nem túlzás azt állítani, hogy a KK-ban a sportág krémje szerepelt. Ha meg hozzáteszem, hogy csapatszinten a Ferencváros, az Újpest, a Juventus, a Lazio és az Ambrosiana (az Internazionale egyik „átmeneti” neve a fasizmus alatt) is visszatérő vendég volt, különösen stimmel minden. Aligha véletlenül tekintették a fénykorában lévő KK-t a Bajnokcsapatok Európa-kupája előfutárának. És ezt a sorozatot nyerte meg egyaránt kétszer a két háború között a Ferencváros és az Újpest.
Ugyanakkor nem csupán a múlt, de több szempontból a jelen futballstratégiája is közös a közép-európai együtteseknél. Azt már jó ideje tudjuk, hogy még Ausztriánál is nyugatabbra kell keresni a jelentős mennyiségű tőkét a futballban, így aztán minden válogatotthoz a legértékesebb játékos nemhogy légiós, de egyenesen a top 5 bajnokságból érkezik. És nem feltétlenül sereghajtó csapatokból, elég csak Szoboszlai Dominikra (Liverpool), a horvát Josko Gvardiolra (Manchester City), a szerb Dusan Vlahovicsra (Juventus), az osztrák David Alabára (Real Madrid), a már említett Mudrikra (Chelsea), a szlovén Jan Oblakra (Atlético Madrid) vagy a szlovák Milan Skriniarra (PSG) gondolni. A további kulcsemberek többsége természetesen külföldről tér haza, de itt már nagyobb a szórás, hiszen főképp a délszlávoknál akad közöttük sivatagi vitéz is, elég csak a horvát Marcelo Brozovicra vagy a szerb Alekszandar Mitrovicsra gondolni. Jelentősebb eltérés csak a szövetségi kapitányi kérdésben mutatkozik, hiszen mindössze három nemzetnél (nálunk ugye az olasz Marco Rossira, a szlovákoknál honfitársára, Francesco Calzonára, az osztrákoknál pedig a német Ralf Rangnickra) esküsznek külföldi szakemberre, a másik öt kispadot hazai erő foglalja el.
A válogatottak mellett bajnoki szinten is megfigyelhetők párhuzamok a térség országaiban. Igaz, itt már nem lehet általánosítani, a jelen Szlovéniája és Romániája kilóg a sorból. Viszont ha tágítjuk az idősíkot, a klubfutball ottani fénykorára is igaz, ami a további hat ország jelenére megáll. Hogy tudniillik akad egy kirakatcsapat, amely a hátán viszi a többit, illetve amelynek segítségével itt-ott már a második vonal prominens képviselői is elkezdtek „vitorlázni”. Eltérő filozófiával, játékospolitikával, költségvetési elképzelésekkel (a teljesen magánkéztől a jelentős állami dotációig elég széles a skála), működnek, de igaz, hogy jelenleg nehéz elképzelni, bárki is tartósan képes lenne megtörni a dominanciájukat. Ausztriában a Red Bull Salzburg sorozatban megnyert tíz bajnoki címnél tart, Horvátországban a Dinamo Zagreb hatnál, Szerbiában a Crvena zvezda ugyancsak hatnál, Magyarországon a Ferencváros, Szlovákiában pedig a Slovan ötnél, míg Ukrajnában 1993 óta csak a Sahtar és a Dinamo Kijev tudott célba érni. És ezen kiemelt együttesek mindegyikére igaz, hogy a legutóbbi négy európai kupaszezonból legalább háromban eljutottak valamelyik sorozat csoportkörébe, sőt, a Slovant leszámítva mindegyikük minimum egyszer a Bajnokok Ligája főtáblájára is.
Ugyanakkor Szlovéniában az előző négy bajnoki címet más-más gárda nyerte meg, míg Romániában a tavasszal a Farul megtörte a sorozatban öt aranynál járó CFR sorozatát, viszont előbbinél a Maribor hajdan korlátlan úr volt, több BL-részvétellel „megtámogatva”, a Steauától pedig a BEK-győzelemmel megspékelt fénykorában csak örökölni lehetett a bajnoki címet, így arrafelé sem testidegen az egyeduralom.
Úgy tűnik tehát, a saját szintjükön sikeres alaprecept mindenütt nagyjából hasonló, legfeljebb a fűszerezésen változtatnak kicsit. Hogy hol sikerül a legjobban eltalálni az arányokat, a jövő nyáron Németországban kiderül.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
Írta a Nemzeti Sport Online
